Kicsi Zsuzsa a nagyvilágban

     Ez mar két hetes, de most láttam, hogy csak vázlatnak lett lementve:(

     Iskolás éveimet nem egy hires neves liceumban kezdtem, egy közönséges lakónegyedi, családi hangulatú iskolában. Nagyon elvoltam benne. A környékbeli magyar gyerekek mind oda jártak, csak egy magyar osztály indult. Érdekes kis csapat voltunk, akkor teljesen normálisnak tűnt, de most igy visszanézve látom mennyire sokfélék voltunk, és mennyire más közegekből jöttünk. Volt akit lovas szekérrel hoztak iskolába, volt akinek az iskolaszereit mindig külföldről hozták, volt aki pénzt lopott a szüleitől, és volt akit úgy neveltek, hogy ha ellentmond lány létére a fiú kistesójának, azt megverik. De amikor odakerültünk, hogy képességi vizsgára kellett mennünk, azért mindenki eggyet akart: átmenni rajta, és egy jó liceumba kerülni. Nyilván volt akinek sikerült, és volt akinek nem. Én személy szerint annyira bevoltam rezelve, hogy már azt is elképzeltem, hogy mi lesz ha nem jutok be, akkor majd nem baj, mert majd elmegyek elárusitónak vagy akármi, és csak nem lesz világ vége. Igy nagyon együttéreztem azokkal akiknek nem sikerült. Miután mindeki valahova bejutott vagy nem, még egy párszor összeverödtünk, de nem volt az igazi. Mivel már teljesen más volt az érdeklődési szféránk, nagyon nagyon hamar eltávolodtunk egymástól. Azok akik liceumba kerültek nem is annyira, de szaksulisokkal alig alig találkoztam. Lassan-lassan el is felejtettem őket. Teltek múltak a liceumi évek, amig az ember eljutott oda, hogy biza biza érettségizni kellett. Engem személy szerint nagyon kikészitett a 12.-ik, már május táján kivoltam, alig aludtam, tanultam mind felvételire, mind érettségire, frusztrált az idő telése, a ballagás körüli veszekedések, de na tudjátok... És ekkor futottam össze egy volt osztálytárssal. Munkából jött. Ő szaksulit végzett, diplomája volt, és egy bútorgyárban dolgozott, gépnél ült, másokat utasitott, és ezelőtt 2 évvel 8 millás fizuja volt, ami nekem rengetegnek tűnt akkor. Akkor viszont teljesen kétségbeestem, hogy mi lesz velem, belőlem, az életemből? Lesz egy érettségi diplomám, amivel talán majd kitörölhetem a s***em ha egyáltalán lesz, egy olyan világban, ahol egy érettségizett ember kevesebbet ér mint egy jó szakember. Komolyan elgondolkotam rajta, hogy nekem is szaksuliba kellett volna mennem, hogy ők sokkal okosabbak mint én, mert hiába tudok én pascalban programot irni, és deriválni integrálni, mert azzal 5 lejt nem fogok keresni. Habár mosolygósan próbáltam végighallgatni a mondandóját, amikor elmesélte, hogy egy másik volt osztálytársunk pl egy 5 csillagos étteremben szakács, azthittem a sárga irigység kiüt rajtam. Nem szép, tudom, de ez volt.... Hazamentem, bezárkoztam, és egész délután sirtam, hogy belőlem semmi nem lesz, és hogy elrontottam az életem. Na, de lassan lett érettségi diplomám is, sikeresen elvégeztem a liceumot, és rájöttem miben lelem örömöm, és mi szeretnék lenni. Néha még mindig felmerült bennem az a találkozás, de próbáltam elnyomni, örvendtem nekik, és mentem előre.

        Ma viszont fura dolog történt. Családostól kimentünk egyik mallba kajálni, mert hogy teljen a vasárnap, meg főzni se kelljen, és éhezni sem. No, de ahogy eszegetünk, jön egy srác, anyukám hamarabb felismerte mint én. Levente volt, egy volt osztálytárs. A mallban dolgozott, szedte össze az asztalokról a tálcákat, és letörölte. Azt hittem nem látok jól, alig ismertem meg, a mindig vidám, nagyszájú fiú, legalább 4 éve nem láttam. Vagy összement, vagy én lettem magasabb, de már csak fizikailag sem tudtam fenézni rá. Hihetetlenül alázatos volt, ugyanakkor kedves is, és ami a legfurább volt, hogy boldognak tűnt. Boldog volt a saját helyzetében, a munkájában. Egy nap 13 órát dolgozik, ötletem sincs mennyiért. Remélem nem érti senki félre, nem nézem le az ilyen munkát, nekem csak az volt fura, hogy ismerős "szolgál" ki, és hogy annak ellenére, hogy ugyanonnan indultunk, mennyire máshol vagyunk most, még csak 10 év múlva sem. Én elszomoritónak találom. És azt is,  hogy én is lehetnék ugyanazzal az erővel az ő helyében.  Engem teljesen zavarba hozott a dolog.

Hazafele végig ezen gondolkoztam. Annak ellenére, hogy a társadalmi példa ugye mindig aztmondja, hogy tanulni kell és jó, a családban is mindig aztmondták nekem, talán most elösszőr rájöttem arra, hogy igen, nagyonis jól tettem hogy továbbtanultam, és hogy egyetemre jöttem. Talán még egy pár évig csak ösztöndijam lesz, és még rengeteget fog kelleni tanulnom, talán megéri. És lehet hogy mégis, belőlem is lesz valami. :)