Kicsi Zsuzsa a nagyvilágban

Ez már lassan kezd bosszantó lenni. Én mindig elkések valamivel, vagy pedig elhiszem magam, aztán pedig nagyot koppanok. Nem kell félreérteni nem a mindennapos találkozókról, kurzusról vagy koncertekről kések el, hanem teljes időszakokat. Amikor 12-13-14 éves voltam, minden osztálytársam a saját rettenetes pattanásos átokkorszakát élte, nekem pedig olyan arcom volt, mint a tükör. Teljesen boldog is voltam, hogy én ilyen szerencsés vagyok, és hogy ez mekkora előny meg minden. Erre mire mindenki kigyógyult, nekem beütött, fel is kentem minden az arcomra 15-16 évesen, amikor ugyanis a kortársaim épp a lázadozó periódust élték, lázadtak a szülők ellen, a tanárok ellen, amikor én eljártam bulizni, de teljes harmóniában éltem a szüleimmel, jól tanultam, nem volt gondom a tanárokkal, stabil kapcsolatom volt, a többiekkel ellentétben. Mire ért volna be a fejem lágya, elméletileg, teljesen bekattantam, piercingem volt, inkább minden órán kivettem, de nem hagytam alább, ráordítottam egy tanárra, hogy nehogy beírja a 8asom, nem hallgattam a szüleimre, nem voltam hajlandó köszönni, kiszöktem az ablakon, az országból. De legalább akkor nem volt olyan problémám, mint az akkor 17-18 éveseknek, hol a helyem a világban, mi és ki akarok lenni, mikor és milyen családot szeretnék majd, én fontosan tudtam hogy majd mit akarok. Eltelt a bolond-korszak, megkonzerválodtam ha lehet így mondani, de most, végre tudom, hogy szakmailag mi akarok lenni, pontosan tudom, mit fogok csinálni, de azonkívül gőzöm sincs, hogy hol vagyok a világban. Sohasem gondoltam volna, hogy nem fogok abban hinni, hogy az embernek sorsa van, ami előre meghatározott, és mindenkinek előbb utóbb valami jót fog hozni. Példa: egy férfi úgy gondolja még nem találta meg azt aki a felesége legyen, de úgy dönt még vár, és lehet hogy megéri, mert ha 39 évesen is, de csak meglesz az a valaki aki tényleg neki való. Igen, de mi van, ha még sincs az embernek előre kiszámított élete, mi lesz ha 45 évesen rájön, mégsem jön senki, és elbaszta az életét, nem lesz már családja? Legfőképp pedig mi van ha nő? Az még nagyobb gáz, ha 39 évesen egy nőnek nincs családja. Régebben teljesen vallásos voltam, senki abban meg nem rendített, még ha a fiataloknál szokás is, hogy kikacagnak valakit ha túlbuzgó. Most is hiszem, hogy van Isten, és mindent ami a református vallással jár, de ott van az a 0,1% hogy mi van ha mégsem? Mi van, ha még sincs élet a halál után, mi van, ha az egész életet mégis csak 70 év körülre van szabva ha szerencsés vagy, és abból már eltelt 30%??? Vagy mi van, ha nem fogod soha többet látni azokat, akik neked nagyon kedvesek voltak, és meghaltak? Én minden halott ismerősöm halálát úgy dolgoztam fel, hogy nem baj, mert majd még találkozunk, vagy úgy „készülök” a többi rokonom és ismerősöm halálára. Akkor már rég késő arra felkészülni, hogy még sincs tovább, mikor már rájöttél, hogy nincs tovább. Az is mindig megbillenti az egyensúlyomat, és a bizalmamat, hogy körülöttem mindenki férjhez meg, megnősül, és gyereket szül. Mindenki. Aki ismer, tudja, hogy ez röhejesen koncentrálódik körülöttem. Velem egyidős párhuzamos osztályba, vagy alsóbb osztályba járó lányoknak már gyerekük van, olyanoknak, akikkel együtt játszodtam, akikkel együtt táboroztam, hihetetlen. És akarva akaratlanul elhitetik velem hogy ez egy normális dolog. Pedig nem normális dolog 21 évesen már házas anyuka lenni. Még mindig jobb mint a hajadon anyuka, de félre a viccet. Tudom, hogy ez nem normális, és nem jó, mégis mindig megingat. Te nem hinnéd azt, hogy normális hogy az ember fejjel lefelé járjon, ha körülötted mindenki úgy járna? Hogy legyen így stabil az ember? Amúgy kíváncsian várom, mi jöhet még ezután, épp most miről kések le.