Amiután elolvassátok, aztfogjátok mondani, hogy normális nem vagyok, de ha már Jézus korában nem voltam aktiv szereplő, lettem az egerek jézusának történetében. :)
Nagyon szeretem az állatokat, de amikor kiderült, hogy egér van a garázsunkban, akkor én is mint minden ember arra jutottam, hogy bizony egérfogot kell felállitani. MIvel máshoz nem értünk, olyan szimpla ragasztós egérfogót raktunk, amibe beleragad, oszt meghal. Az egérkét finom cicakajával csalogattuk, meg is történt, az egérke belesétált. No, igen, de csak ekkor kezdődött a neheze, mert nekünk akkor esett le, hogy az egérke bizony ott éhen fog halni. És megsajnáltuk. A dolog hogy szembenézett, pislogott, és keservesen SIRDOGÁLT ezen érzéseinket csak tetőzte. Mit csináltünk, mit nem (milyen népmesés szóhasználatok... elvégre indokolt...) eldöntöttük, hogy az egérkét bizony ki kell szabaditani. Lepiszkáltuk a ragasztóról, sőt még a ragasztót is letöröltük róla, hogy ne ragadjon a legelső fához, és szabadon engedtük. Mindezen praktikák alatt nem allt le a szive, tehát hős volt, felpakoltuk hamuban sült pogácsával, és útjára eresztettük, meggyőzödvén, hogy megérdemelte. Miután elment, rájöttem, hogy most elmegy, és hirdetni fogja az összes egérkének, hogy van csodák kertje, nálunk, és hogy az ő ritka esete binzonyitja hogy az öregségben meghalt malac legendája is igaz. A többi egér biztos felkarolta, és most ő a király, aki a halál torkából térd vissza. És én de büszke vagyok. :)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.